TURIZMUS
VENDÉGLÁTÁS, LÁTNIVALÓK

Kőbánya

Szomolya határában, a lankás gyönyörű szőlődombok másik oldalán elrejtve, megbújva helyezkedik el a gyönyörű látványt kínáló hamisítatlan kőbánya. A kő szerelmeseinek lélegzetelállító látványt nyújt!

Ma már nem üzemel, ugyanis 1958-ban mikor megnyitották a területet a bányászatnak, a szomszédságában lévő Kaptárkövek veszélybe kerültek. A helyiek gyors összefogása megmentette a helyszín nagy részét és az Országos Természetvédelmi Tanács 1960-ban természetvédelmi területté nyilvánította a környéket

Szeretnénk megismertetni kőbányánk, a kőbányászat történetét, hisz Szomolya nagyon jelentős kőfaragó múltra tekint vissza.

  • Bükkalja egész területén végighúzódik –kisebb-nagyobb megszakításokkal—a plagioklászos riolit, illetve dacit 10-15 méter vastagságú lávaárok formájában. Világosszürke, vörösesbarna színű, kemény, tömör padokat  Mivel horzsakövet is tartalmaz, ezért összesült  ártufának is nevezhető. Bár az itteni tufa lényegében hasonló tulajdonságú a  Bükk alja többi bányájáéhoz, mégis jobb minőségűnek  tartják azoknál Ezek a kőzetek teremtették meg a Bükk alja  kőkultúrájának alapját: a felszín, vagy annak közvetlen  közelében elhelyezkedő jó minőségű anyag sajátos kihívást  jelentett az itt élő népek számára.
  • A múlt század végéről már több forrás jelzi, hogy a Bükkalja településein a kőfejtésnek és a kőfaragásnak jelentős hagyománya van. A legjelentősebb kőfejtő az Ispánberek (Ispányberek, Ispánberkihegy) területén volt. Ez hosszú, félköríves, ÉK-DNY-i irányú gerinc, melynek déli lábánál szőlők húzódnak. Északi oldala mély völgy, amit túlfelől a Kutyahegy határol. A gerinc futását 10-20 méterenként szakították meg a sorozatos fejtésnyomok, általában az észak-északkeleti irányból indulva. Ma már elfedi a fejtésnyomok zömét a nagyolási törmelék, s csak elvétve találhatók fejtésre ma is alkalmas, függőleges kőfalak. a mai szőlők helyén régen szántóföldek húzódtak, s a kőfejtők a parcellák végeit zárták le.
  • A kőbányászás folyamata A jó minőségű kő elérése, a könnyen hozzáférhető fejtés kialakítása általában kemény és kitartó munkát igényelt. Szomolyán a kőzetet különböző vastagságú, általában 1-4 méteres talajréteg fedi. Szerencsés esetben lankás elő vezetett a meredek gerinchez, s hamarabb lehetett a kőhöz jutni, általában azonban csak a talajréteg lehordása után érték el a fejthető követ.
  • A meddőt (ramaty, salak) csákánnyal, ásóval, lapáttal bontották meg, s furikkal vagy kézi kosarakban hordták le a kő tetejéről, s - ha kellett - szekérrel vitték távolabb. Először általában kb. 5 x 5 méteres részt kezdtek el lebontani, hogy a kőhöz jussanak, s már a kő fejtésével párhuzamosan tisztították tovább a terepet. Kis szakaszokat bányásztak egyszerre, s a függőleges repedések mentén mélyen hatoltak a hegy belseje felé.
  • A legfelső kőzetréteg apróra töredezett volt, amit általában nem használtak fel. Előfordult azonban, hogy egy-egy szekérrel elvittek árusítani az Alföld felé, ahol azokat az udvarokon - járdaként - rakták le lépésnyi távolságokra, hogy a sárban közlekedni lehessen. Ritkábban falkőként is használták a nagyobb tömböket.
  • Ezt a réteget követte 1-1,5 méternyi bontás után a fal kő, épületkő, majd 3-4 méter mélységben következett a terméskő, homokkő, szikla, vagyis a legjobb minőségű kőzet. E réteg vastagsága változó volt, általában 4-6 méter, majd újra puhább, gyengébb minőségű anyag, a fenékkő következett, ami alkalmas volt ugyan a faragásra, de nem volt időtálló.
  • A különböző keménységű kőzetek változását a kő színének módosulása is jelezte. Az Ispánberki-dűlő bányáiban pirosas színből előbb világos barnásra változott a színe, majd a kőzetréteg dereka, a legjobb minőségű anyag barnás színű volt: fagyálló, kemény, tartós kő. A színből a bányászok következtetni tudtak az anyag nedvességére, hasadására, felhasználhatóságára is.
  • A keményebb kőzet fejtésénél meghatározó jelentőségük volt a természetes ereknek, repedéseknek. A lepucolt, sima, közel vízszintes kőfelületen keresték meg a függőleges irányú ereket, amelyek mentén az újabb vízszintes rétegsorig hasították a tömböket. Az erek hiánya nagyban megnehezítette a kitermelést: sokkal több szögelést, ékelést kívánt. Gyakran még a természetes erek mentén is 40-50 darab ék kellett egy tömb kihasításához. A bányákban a fejtéseket általában szertől szerig, vagyis két függőleges ér között igyekeztek kijelölni. A szomolyai kő a szálán kiválóan hasadt, a szálra merőleges, keresztbe szakítás már lényegesen nehezebb volt. A vaséket (szeg) bunkóval (vasbunkó, bakó) verték be a kőbe. Az ékeket gyakran négy-öt alkalommal is végig kellett verni, hogy a tömb lehasadjon.