TURIZMUS
VENDÉGLÁTÁS, LÁTNIVALÓK

Kőfaragás

Az egyházi élet, a kultusz tárgyai alkották a szomolyai kőfaragók készítményeinek gerincét, s ezek voltak azok a tárgyak, amelyek - eljutva más tájakra is - az itteni kőipar hírét megalapozták.

Legnagyobb számban a sírkövek készültek, ezekkel nagy volumenű kereskedés is folyt. A sírkövek anyaga általában a legjobb minőségű kőzet volt. Megfaragásához 110- 180 cm hosszú, 50-60 cm széles és vastag kőtömböket igyekeztek kitermelni.

A kő sima felületének kialakítása több szakaszban történt: a durva bányanyomok eltüntetésétől a síkok kiképzéséig vésőkkel, majd szemcséző kalapácsokkal, végül csiszolókövekkel dolgozták meg. A különféle alakokat, díszítményeket gyakran ceruzával előrajzolták a sírkő homloklapján, voltak azonban olyan díszek, amelyeket rutinszerűen kifaragtak.

A nagyobb mesterek betű faragókat alkalmaztak a feliratok vésésére, a többség azonban ezt is maga végezte el. A faragók a sírköveken a következő részeket különítik el: felül a kereszt vagy fej, középütt a betűtábla, fölötte és mellette a betű tábla díszei, végül alul a sírkő talpa.

A szomolyai kőfaragás a jó minőségű alapanyag révén  vált ismeretté, maga a tevékenység is a kiváló kőanyag  lehetőségei révén vált meghatározóvá a lakosság  életmódjában.. „A szomolyai kőfaragók nagyon felkapottak  voltak. A faragó emberek a kőzetek anyagát, fajtáját nem ismerik, csupán színük és keménységük alapján különböztetik meg azokat. A keményebb, jól faragható kőzetet terméskőnek, homokkőnek nevezik, a puhább kőzet  felső, szívósabb rétegét vasasnak mondják. A puha kőanyag  neve tufa vagy , a tömbökben meg nem álló, elsősorban  barlanglakások és pincék faragására alkalmas tufáé  kőporkő. 

A fiatal legények többségét szegénysége indította el a kőfaragó tevékenység felé. A kőfaragók jól kerestek, munkájuk megbecsült volt, s könnyebb megélhetést jelentett—a nehéz fizikai igénybevétel ellenére—a paraszti munkánál. Induláskor sokan csak időszakosan foglalkoztak kővel: tavasztól-őszig summásnak jártak az Alföld, vagy Dunántúl uradalmaiba, s csak ősztől-tavaszig jártak követ szedni, illetve akkor faragtak. Még az önállóvá vált kisebb faragók közül is többen elmentek nyáron néhány hétre aratni, hogy a kenyérnek valót megszerezzék. Pár hetet kaszáltak, addig szüneteltették a faragó munkát. Évtizedes gyakorlat és kialakult piackörzet kellett ahhoz az 1920-30-as években, hogy valaki kőmunkából megéljen, s függetlenítse magát a summás munkák A kőfaragás nagyon kemény fizikai munka volt, s  igénybe vette az embert, de ha valaki becsületesen dolgozott,  akkor sokkal jobban meglehetett ezen a vidéken élni belőle,  mint bármelyik más foglalkozásból. Éppen úgy, mint ma.  Tekintélyt szerezhetett vele valaki, ha szép munkát adott ki a keze alól. De sokat kellett azért dolgozni, hogy a faluban parasztok előtt tekintélyt szerezzen az ember. Ezt csak kemény munkával lehetett kivívni, hiába volt valaki ügyes kezű, ha iszákos volt, s a szavának nem felelt, akkor semmire sem becsülték az emberek. Azt tartják, hogy aki „egyszer belekóstol a kőfaragó munkába, az nem is tudja abbahagyni, amíg a koporsószegit le nem ütik”. Jó kőfaragónak születni kell! Átlagos kőfaragó lehet akárki, lehet iparos is, de az csak laza munkát tud! Az igazi kőfaragó ritkán születik. A parasztoknak jók voltak a kontárok kövei is, de a kövesdi meg az egri temetőben már nem Aki rátermett volt, az, hamar kiemelkedett a többi közül. Ezek jobb munkát is meg tudtak csinálni, a többi meg maradt az egyszerű munkánál. –mondja Szalóki János, akit a kőfaragók többsége a legügyesebb kezűnek tart, noha nem „tanulta” a mesterséget. A faragás tudománya általában apáról-fiúra szállt, az iparosok egy része is apja műhelyében tanulta a mesterséget. A fiúk gyerekkoruktól ismerkedtek ezzel a munkával, legtöbben ebben nőttek fel. Ahogy Víg Sándor mondta: ,,Én tán még a kő között is születtem! Már a nagyapám nagyapja is kőfaragó volt: apáról-fiúra szállt a mesterség”

A szomolyai kőfaragók részt vettek a környező települések köztéri emlékműveinek elkészítésében is. Ők készítették a Mezőkövesden felállított centenáriumi emlékoszlopot az 1848-19-es forradalom és szabadságharc évfordulójára. Számos más emlékmű mellett természetesen ők faragták a faluban - a mezőkövesdi, novaji és egri utak találkozásánál - álló háborús hősi emlékművet is. Több olyan faragvány is található a településen, amelyek közvetlenül nem hozhatók kapcsolatba a helyi kőmunkával, de egészükben bizonyára nem is vonatkoztathatók el attól. Ilyen pl. a temető sarkánál álló Nepomuki Szent János-szobor, a mezőkövesdi határban található, a szomolyai út mentén fellelhető török korinak tartott útjelző kő, az ugyancsak a kövesdi határ szélén, a szomolyai út mentén található Szent Donát-szobor.

Mára nem sok ember maradt, aki ezt a munkát tovább viszi itt Szomolyán. Bene József és Bene Miklós testvérpár azonban méltó utóda híres kőfaragó mestereinknek. Az ő kezük munkáját dicséri sok, az Egri Érsekséghez tartozó egyházi épület kőmunkái, és az egri Népkertben lévő szökőkút is.